Mirza

Ahogy első gazdája hívta,
mi is csak így becéztük: Mirza.
Sejtelmünk se volt, mit jelent a szó,
mit magával hozott a kiscsikó,
mikor egy tavaszi vásár után
udvarunkba vezette apám.

Mirza, Mirza... mint rejtelmes talány
csendült a szó nagyanya ajakán.
Sehogy se akart békülni vele,
aztán ráhagyta: ,,Egye a fene
ezt a bolondos, furcsa szót."
S így hívta ő is a kiscsikót,

kinek deszkából tákolt kaloda
volt istállónkban külön otthona.
Nappal persze ficánkolt nagyon,
játszott a tyúkokkal az udvaron.
Nyihított, dobbantott, majd megszaladt,
űzte a bugó szarvasbogarat.

Nagyanyát leste: ölbe fát ha vitt,
hát elkísérte a konyhába is.
Meglátta és kiáltott sikítva:
"Hej, de megijesztettél, te Mirza!"
S ráveregetve a kampós nyakra,
kockacukorral kicsalogatta.

Vasárnap, ha ballagott misére,
lányok között a csikó kisérte.
Kert alól, ha paprikát hozott,
mögötte Mirza ugrándozott
s selymes füvön, petrencék között,
így szerzett nagyanyának örömöt.

Örömöt, kedvet... Aztán egy napon
ebédnél így szólt apám: eladom,
sok az adó, lassan a sírba visz,
és télire majd kell a csizma is.
Ült némán a megrémült család,
mindenki letette a kanalát.

S kinek neve talány maradt, titok,
elvezették a kedves kiscsikót.
Áthajolva a pudvás kapufán,
nézte a távozót még nagyanyám,
és halkan suttogta, szepegte sírva,
mint legszebb szót a földön: Mirza, Mirza.

/S. I./